Az Ákos Blogja

Igen, Csekő Ákos megszegte a szavát: nem írta meg a Harbaugh-cucc 2. részét. Nem lehet bennem megbízni. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a kommentek hiánya miatt nem éreztem, hogy kötelességem így is szórakoztatni az embereket; most még is írok, mert a szituációm kötelez arra, hogy lejegyezzem (legalább magamnak majd évek múlvára). Múlt hét óta egyedül élek, és ez kb. az emberek életében egészen említésre méltó. Már többen megkérdezték, hogy „nem vagy nagyon magányos?”, most erre röviden válaszolok: nem. Illetve picit igen, de a helyzet az (és ezzel sokakat sokkolni fogok, úgyhogy csak óvatosan az olvasással), hogy én jelenleg erre vágyok. Nyilván eljön majd a Szociális Csekő Ákos ideje, amikor gyakorlatilag csak aludni fogok hazajárni (vagy még arra sem, de ezt bővebben nem fejtem ki, tekintettel arra, hátha vannak kiskorú olvasók), viszont ez nem az az idő. Egyszerűen törödjön mindenki bele, mást nem tud tenni.

A Super Bowl előestéje

helyszín: a Harbaugh-család háza vacsoraidőben, az ebédlő asztalnál.

MRS. HARBAUGH: Gyerekek, vacsora!

(A két J. Harbaugh leszáguldozik a lépcsőkön az ebédlőbe, mivel éppen a Madden NFL 13-mal játszottak)

MRS. HARBAUGH: Jó étvágyat!

MR. HARBAUGH: Jó étvágyat!

J. HARBAUGH: Mrrrhhhm!

MRS. HARBAUGH: Fiam, mit mondtam a teleszájjal való beszélésről?

J. HARBAUGH: Bocsi, anya! Kitehetem a kabalámat?

(az idősebbik elővesz egy hollót mintázó szobrot)

MRS. HARBAUGH: Persze, engem nem zavar! Téged? (és a fiatalabbra néz)

IFJ. HARBAUGH: Engem sem. Ráadásul valahányszor egy hazai Baltimore meccset kell néznem, mindig ott egy igazi.

MR. HARBAUGH: Neked nincs kabalád?

IFJ. HARBAUG: Ilyen jellegű nincs, viszont minden meccs előtt vagy elolvasom a Kincses sziget-et, vagy nem. Ezt úgy hívom, hogy read-option. (Majd az ételre néz) Ez a hús Flacco-n sült?

MRS. HARBAUGH: Tessék?

IFJ. HARBAUGH: Csak azt kérdeztem, hogy a hús flekken sült-e?

MRS. HARBAUGH: Ja! Mást értettem...

J. HARBAUGH: Mit?

MRS. HARBAUGH (a fiára néz együttérzően): Mindegy...Egyébként igen, flekken sült; szeretitek, nem?

IFJ. HARBAUGH: Igen.

J. HARBAUGH: Mondjuk én szeretem a rizst is. Szerintem a köretek között az az igazi góré.

Ügyetlenül leveri a tányért a fiatalabb Harbaugh.

IFJ. HARBAUGH: A teringettét!

MRS. HARBAUGH: Semmi gond! Csak majd Moss fel rendesen!

IFJ. HARBAUGH: Ettől a sok feszültségtől alkoholt kell innom. (kinyitja a hűtőt, egy bort vesz a kezébe)
J. HARBAUGH: Szerintem azt a bort hagyjad! Még csak másodéves.

IFJ. HARBAUGH: Attól még lehet jó; ne becsüld le! (töményebb italokat néz, kezébe vesz egy gin üveget)

MRS. HARBAUGH: Tedd azt a gint le, junior! Fiatal vagy hozzá!

IFJ. HARBAUGH: Jól van, jól van... Utálom, mikor juniornak szólítasz!

MRS. HARBAUGH: Ez a születési differencia miatt van... Viszont, ha jól tudom, még az este elmész.

IFJ. HARBAUGH: Így van, megyek megveretni magam!

MRS. HARBAUGH: Kikkel?

IFJ. HARBAUGH: Becenevük van, az egyiket „Non”-nak, a másikat „Dé”-nek hívjuk.

MRS. HARBAUGH: Velük mész?

IFJ. HARBAUGH: Igen: ver Non, Dé visz majd a kocsijával.

MRS. HARBAUGH: Akkor jó szórakozást! Sok szerencsét mindkettőtöknek ahhoz a Super Bowlhoz, vagy mihez! Holnapután este várlak titeket!

Ma feltett egy kérdést az akupunktúrás kezelőm – minthogy megbeszéltük, hogy egyikünk sem jó semmiben –, hogy egy éven belül miben tervezünk sikereket elérni? Én a zenét mondtam, illetve, hogy nem hobbiból gitározok 8,5 éve. Mondtam, hogy már sok zenét is írtam.

KEZELŐ: Oké, hogy sok zenét írtál, de el is tudod játszani?

Na, itt álljunk meg, mert az eljátszás az más kérdés. Sokat agyaltam, és vélhetően sok zeneszerző meg fog rám orrolni, hogy elárulom a titkot, de megteszem. Tehát leírom, hogy hogyan kell profi zenét csinálni.

Nem árt, ha a zeneszerző rendelkezik valamilyen hangszeres tudással, de nem kötelező. A lényeg, hogy mindenképp szerezzünk be egy dobókockát! Zeneszerzés előtt találjuk ki, hogy milyen kulcsban akarjuk írni. Az egyszerűség kedvéért beszéljünk csak violinról, és basszusról. Ez a hangmagasság miatt fontos. Én most a példa kedvéért a szokványos violin-kulcsot választom. Amint ez megvan, találjunk ki egy hangnemet a dalhoz. Bármilyet. Én random módon G-dúrra gondoltam, de tényleg bármilyen lehet. (nota bene: az utolsó hang a „H”, tehát „J” dúr pl. már nincs).

Majd kezdődhet a zeneszerzés: tényleg csak a példa kedvéért egy 6 hangból álló dallamot írok. Először gondoljunk megint egy hangra!

Gondolj! Gondolj!

Hopp! Megint a „G-re” gondoltam. Ez nem túl kreatív. Nézzük meg, hogy a „G” hang bennevan-e a G-dúrban. Erre javaslom mondjuk a Google-t.

…

Szerencsénk van! A „G” hang pont bennevan a G-dúrban. Második lépésben tekintsük meg, hogy hogyan lehet alterálni a hangunkat. G-dúrban a G hang alapjáraton csak G, illetve félhanggal leszállított módban van. Tehát a Gisz elsőre kilőve. A dobókockának 6 oldala van. Tehát dobunk: 1-3-ig Fisz (Gesz) hang, 4-6-ig marad G. Dobok: 5; tehát marad. Következő dobással meghatározom a hangmagasságot így (violin-kulcsban vagyunk):

1-2: kis

3-4: 1 vonalas

5-6: 2 vonalas

A haladó zeneszerzők ismét beszólhatnak, hogy több hang van, de most az amatőrökkel foglalkozok.

Dobok: megint 5, tehát az első hangom egy 2 vonalas G.

Most megint gondolok egy hangra, legyen F. A G-dúrban az F csak Fisz formájában fordulhat elő (most az alaphelyzetről beszélek). Ezért a dobás: 1-6 Fisz.

Dobok: 3; tehát a hangom Fisz. Kidobom a magasságát: 3; tehát 1 vonalas Fisz.

Harmadik hang: legyen D, ami nem változik, tehát 1-6 D. Dobok: 4. Tehát D. Kidobom a magasságát: 5; tehát 2 vonalas D.

Negyedik hang: legyen A, ami nem változik, tehát 1-6 A. Dobok: 2. Tehát A. Kidobom a magasságát: 3; tehát 1 vonalas A

Ötödik hang: megint A, ami nem változik, tehát 1-6 A. Dobok: 5. Tehát A. Kidobom a magasságát: 2, tehát kis a.

Hatodik hang, legyen megint G, csak az izgalom kedvéért, mert az lehet Fisz (Gesz) is. Dobok: 2. Tehát a hangom egy Fisz. Kidobom a magasságát: 3; tehát 1 vonalas Fisz.

A végeredmény tabulatúrában (gitárra):

E -3--------------

H ------3---------

G --------2------

D ---4---------4--

A----------------

E -----------5----

Az én fülemnek nem tetszik, de ez nyilván szubjektív. Valamint, ha valaki zenét szerez, és nem tetszik neki, ne keseredjen el! Végülis Vivaldi idejében is több volt a nem-Vivaldi, és valahogy kidobta a 4 évszakot.

Ha valami valakinek nem vili, kérdezzen nyugodtan! Jó szórakozást!

Ha az előző bejegyzésben Imiről volt szó, a logikai fonal megtartása érdekében ez is Belőle indul ki.

ÉN: Mielőtt tovább megyünk, lenne egy kérdésem...

IMI: Kit érdekel a kérdésed? Nem azért jársz ide, hogy megtanulj gitározni.

MÁS: Akkor miért?

IMI: Hát, hogy hülyüljünk, meg ellegyünk, meg ilyenek. Mit gondolsz, kinek jó a vizsga? (zeneelméleti és gyakorlati cucc – a szerk.)
MÁS: Nem tudom.

IMI: Kinek jó a vizsga? (itt rám mutat)

MÁS: Ákosnak? Minden vizsga Ákosnak jó?
ÉN: Így van, mert minden vizsga után kapok egy összeget a bankszámlámra. (Majd Imire nézek) De ezt nem akartam előtte (másra mutatok) mondani.

Amit nem mondtam el, hogy nem csak a gitár-vizsga jó nekem. Legyen az akár egyetemi, akár főiskolai, az nekem tejel (a sajátjaim is); mert az Artisjusnál levédettem a „vizsga” szót. A „vizsga” szó kimondása +5 forintot jelent nekem, ami hosszú távon igen jó; már csak, ha azt nézzük, hogy átlagban egy napon 4.653.273-szor hangzik el a szó. Ez egy nap nekem 23.266.365 HUF. Az Artisjus félévente tejel (gy.k. évente kétszer). Viszont az anyagiakról nem szeretek publikusan beszélni. Mindenesetre fellendülést várok, ha külföldre megyek, mert addigra megtanulom a „vizsga” szót angolul.

Azok támadtak meg. Gyermeki kegyetlenségről sajnos már nem beszélhetünk, az legalább még egy reménykeltő érv lenne, de nem. Sajnos kegyetlen vagyok, úgy tűnik. Nem jött a gitártanárom, és ketten vártunk rá; az illetőnek mondtam, hogy mondjuk meg Iminek, hogy meg akarjuk ölni. Bár ezen nevetett, de nem hiszem el, hogy Ő nem gondolkozott el a dolog realitásán: hideg volt. Ennyi. Ez az összes indítékom. Hideg volt.

Milyen időket élünk, kérdem én, amelyben egy Csekő Ákost egy random halandó megvárakoztathat a hidegben? Azért ez már ejnye! Az embernek meg kell tudnia, hogy ezt nem szabad, és a jövőben ilyet ne tegyen. Ezért megöljük.

Ráadásul hazafele még egy ellenőr is megpróbáltatások elé állított. Kesztyű volt rajtam, hiszen hideg volt (ezért akartam megölni Imit); és a metróból kijőve ellenőrizték a jegyeket/bérleteket. Az ellenőr orra előtt bénázok hosszú percekig, hogy kinyissam az igazolvány-tartóm. Az ellenőr nézi, semmit nem tesz. A bénázásom közben egy pillanatra megvillant a fogyi kártyám (ami ugyan lejárt, de a drága igazoltató közterületeseknek jó lesz mutogatni), ez sem rendítette meg a semmittevés stabil lelkivilágából; még mindig nem tett semmit. Kb. 3 perc után megkérdezte, hogy „Segítsek?” Na, ez meg hogy jött? Percekig bénáztam az orra előtt, miért akarta ezt elrontani?

Nem értem. Már-már abban a hitben mentem haza, hogy a világnak segítőkészségből a sokadik -1 pontot adom, erre valaki segített az apróimmal a boltban. Minden felajánlott ellenszolgáltatás nélkül. Ez önzetlen segítség. Nem az emberek sajátja. Mégis hova tegyem ezt a társadalomkritikus lelkem kiterjedésében?

Nem szeretem az ananászt. Ahol voltam, ott éppen egy ananász-faj érlelődött, és tájékoztatva lettem a származóhelyét illetően. Costa Rica. Tehát lehet, hogy ott az éttermekben rengeteg ananász-féle étel van. Akkor pedig híres leszek a világ minden területén mínusz Costa Rica. Ugyanis, ha ott bemegyek egy étterembe, utálni fognak. Hiába szeretik majd a munkásságom, hiába fogok ott esetleg jótékonykodni, de nem szeretem az ananászt. Ezzel pedig megástam ott a sírom, úgy hiszem.
        Boltban a felvágott pultnál mindig úgy szoktam kérni, hogy segítségül felmutatom az ujjaimat. Vannak eladók, akik úgy tűnik a szemükre hagyatkoznak, és nem törődnek a mondandómmal. Hiába mondok 20-at, de csak két ujjamat mutatom fel (sajnos genetikai csőd vagyok – nincs húsz ujjam a kezemen), ebből a pultos úgy hiszi, hogy két DARABOT kérek. Már nem először fordult elő, hogy valaki két szeletet sóz rám, de természetesen szóltam, hogy van egy kis bibi, pedig azt hittem, hogy tisztán, szépen, közérthetően artikuláltam a mondandóm („kérek szépen 20 dkg. blablablát”); de ezek szerint nem. Bár érdekelne, hogy logikusan szerinte mit kezdenék két szelet blablablával. Már csak azért is kéne adnia rendesen, hogy kifejezze a kritikáját, minthogy túl vékony vagyok.

            Szerda reggel késésben voltam. 8:30-ra mentem, hogy kielégítsem a korábban említett mazochizmusom; de útközben az órámra nézve kiszámoltam a várható érkezésem: 8:31. Időben értem volna oda, ha nem gyökketővel kellett volna sétálnom az időjárási körülmények miatt.
             Nem tudom már, hogyan, de valahogy szó esett a tudatlanságról (is). A kezelő mondta, hogy szerinte nagyon rossz annak, aki tudatlan; én meg megemlítettem, hogy nem véletlenül tartják néha a tudatlanságot áldásnak. A kezelő erre mondta, hogy nem ért ezzel egyet, nem tudok olyan szituációt mondani, amiben ez „áldás” lenne. Nem vitatkoztam, mert magamról tudom, hogyha az ember makacsul és töretlenül hisz valamiben (én pl. magamban), akkor a másik fél mondhat aztán bármit, nem fogja az ténylegesen befolyásolni.

            Azért nem komoly része is volt a kezelésnek. A végén a kezelő megtörölgette a hátam, mondván 

KEZELŐ: Nehogy úgy járjunk, mint múltkor!
ÉN: Igaz, elvéreznék.
KEZELŐ: Nem is tudom, ki járna rosszabbul!
ÉN: Hát a helynek marketing-szempontból biztos nem tenne jót.

...

(Valamit néz az interneten)
KEZELŐ: Nem tudod, mi az a „gleaming”?
ÉN: Nem valami „csillogás”, „fénylés”, vagy ilyesmi?
KEZELŐ (megnézi): Olyasmi...Te tényleg tudsz angolul!
ÉN: Dehogy tudok, csak ezt az egy szót;  egyszerűen csak rohadt nagy mázlim volt, hogy ezt kérdezted.
KEZELŐ: Értem; tehát ha mondjuk Shakespeare-t olvasva eredetiben kiülsz a parkba, bár mindenki úgy néz Rád, hogy „Hú, te érted?!”, te tudod, hogy igazából nem, csak a „gleaming”-et keresed.
ÉN: Pontosan! A nyelvvizsgám szóbeli részét is úgy tettem le anno, hogy bementem a terembe, és mielőtt bármit mondhattak volna a vizsgáztatók, én megszólaltam, hogy „gleaming”. Erre minden további nélkül arra jutottak, hogy én tudok angolul, és kiküldtek. Pedig én tudtam, hogy nem, de nem érdekelt, mert a papírt megkaptam.

…

(szedelőzködés közben egy picit kimegy a kezelő, majd fütyörészve visszajön, és valamit a gépén matat)

ÉN: Te mióta tudsz fütyülni?
(Csak nevet, de nem válaszol, nem hiszi, hogy komolyan kérdezem)
ÉN: Komolyan! Körülöttem mindenki tud, én meg soha nem tudtam, és kisebbségi komplexusom van. Pedig eszek répát rendesen.
KEZELŐ: Tudod, ebben sok óra gyakorlás van. Ám ha akarod, plusz pénzért adok Neked órákat.

            Beszéltem egy emberrel, akinek a karaktere nagyobb váltóláz, mint ez: 

Ez nem lenne gond, ha az embereknek lenne annyi önkritikájuk, hogy ilyenkor nem érintkeznek másokkal, akiket esetleg zavar, hogy nem szólt előre, hogy bunkó (vegyetek példát rólam, rólam mindenki tudja, hogy bunkó vagyok, így nem okozok nagy meglepetést). Majd egy idő után meglepődik az ilyen ember, hogy a személyisége miatt nem nagyon veszik körbe mások. Hacsak nincs (sok) pénze, mert akkor bizony ömleni fognak az emberek, akik a társáságát keresik. Más kérdés, hogy az illetőnek van-e szüksége ilyen kapcsolatokra.

Ma vizsgáztam hangtanból (bár az eredmények alapján kellett volna az „is” szó); és vizsga után kitették a megoldásokat. Azt megvártam egy szaktársammal. Nekem érdekes volt úgy várni az eredményekre, hogy körülöttem az emberek 90%-a izgult. Már-már lelkiismeret-furdalásom volt, de a szerencsém az esetben, hogy ugye nincs lelkem. Sokan izgultak, mintha az életük múlna az eredményen, de jobban belegondolva, ebben semmi túlzás nincs, mert valakiknek tényleg az élete (mármint a jövőbeni) múlik rajta. Én abban a luxus helyzetben vagyok, hogy az élet más területén már bizonyítottam, így teljesen irreleváns számomra az eredmény a jövőm szempotjából. Olyan tárgyakat veszek fel, amik érdekelnek, és amíg megtehetem, mert szerencsére akkor is életben maradnék, ha mennem kéne az egyetemről. Vizsgára azért mentem, mert ha elkezdtem egy tárgyat, be is szeretném fejezni. A „hangtan” olvastán páran felkaphatják a fejüket, hogy engem ez érdekel – biztos beteg vagyok. Nos, egy bölcsész vagyok, aki a rock zenében tervezi a jövőjét. Ez annyira szokatlan, hogy szerintem semmin nem érdemes meglepődni. A hangtan (és társa, a mondattan)

hasznát az alábbi beszélgetés jól mutatja:

ÉN: Még vizsgázol?

SZAKTÁRS: Igen.

ÉN: Miből?

SZAKTÁRS: Majd magyar szintakszis.

ÉN: Az nem gond, hogy a hangtan miatt ugye bevágtad az angol nyelvtant, és az tök más, mint a magyar? Nem kevered?

SZAKTÁRS: Nem. Igazából van egy szintakszis rész, ahol kifejezetten hasznos más nyelvtannal összehasonlítani...már ha a „szintakszis” és a „hasznos” szót lehet egy mondatban használni.

Később:

ÉN: Aki az anglisztikára felvételt nyert, az elvileg tud angolul, nem?
SZAKTÁRS: Igen.

ÉN: Akkor ennek miért van létjogosultsága? (és rámutatok egy cetlire, ami „ANGOLTANÍTÁS” címszó alatt létezik.)

Erre eszembe jutott egy videó, amit meg is osztok. Egy német nyelvoktatást reklámozó cucc, szerintem elég jó, ha esetleg valaki még nem látta (pedig elég régi):

Több tanárom is van, de Ő kivételes alkat. A nevét is felvállalhatom, hiszen van egy zenekara (http://www.rubiconrock.hu/), amiből úgy is megtudná az, aki akarja. Imiről van szó, a gitárosról, tehát természetesen zongorázni tanít. Vagy nem, amit remélek, mert akkor teljesen feleslegesen járnék hozzá gitározni 8,5 éve. Mivel észrevette, hogy tűrhető dalszövegeket írok, én írom a Rubicon angol szövegeit (a neten még nincs, ne keressétek; hamarosan). A lényeg, hogy elég közvetlen kapcsolat van közöttünk, és ez az iskolás tanáraimról nem mondható el (hogy ez jó-e vagy rossz, mindenki döntse el maga).

Imi a mai napon rendkívűl póétikus hangulatban volt, legalábbis nekem úgy tűnt, mikor így kezdte írni a mondatot: „Az feloldókulcs...” Az évek alatt több említésre méltó tanítása is volt:

„...G egészhangú skálát játszunk. Nincs mese: Mivel a skála hangjai...”

„(Különleges, egyéb skálákat vettünk) magyar melódikus moll: használata: semmire nem használjuk.”

„Domináns 7 akkordra rájátszható a blublublá, és vagy a kvinttel, vagy a kvarttal följebb levő melódikus moll skála.”

Még van pár, de azokat nem írom le, mert ennyire titokzatos vagyok.

Nem szeretem azt az emberi tulajdonságot (sem), mikor ismeretlenül lenézik az embert. Sőt, a legszélsőségesebb eset, amikor nem is látják az illetőt. Boltba mentem (ritkán, de szoktam), ami kb. 10 percre van gyalog; és felhív valaki
– Jó estét! Gyalogos István futár vagyok, Csekő Ákossal beszélek?
– Igen.
– Most otthon van?
– Nem, a körútnál a boltban, de 10 perc múlva otthon leszek.
– A körútnál?
– Igen.
– Ááá, onnan nem ér haza 10 perc múlva...
Végülis a jóindulatom miatt beszéltünk meg egy másnapi időpontot, de magamban más gondolatok kavarogtak:

„Az, hogy Ön béna, az nem azt jelenti, hogy más is az...”
Tényleg, hiszen mégis csak edzésben tartom a lábaimat. Most, ezt a bejegyzést is sétálás közben írom. Mondjuk ez természetes, mert nem is tudom, hogy lehet máshogy...?

Na, most küldött el valaki melegebb éghajlatra, mert nem figyeltem a lábam elé. Ami amúgy logikus, hiszen akkor nem tudnék írni. Lássák azért, mit meg nem teszek a közhangulat javításáért, abbahagyom.

Nem zárható ki az a meglepő tény, hogy mazochista vagyok. November vége óta járok akupunktúrás kezelésre. Egy ismerősöm ajánlotta, én pedig kipróbáltam, mer' mér' ne? Az pedig, hogy még mindig járok azért, hogy megszúrjanak, az vagy azt jelenti, hogy hatásos, vagy azt, hogy tényleg mazochista vagyok.

Erősíti ezt az elméletet az a tény, hogy sokan megkérdezik, hogy nem fáj-e, mert páran már voltak, és nekik fájt. Én nem nagyon érzem, és eddig azt hittem, hogy egy tökös férfiú vagyok (mondjuk biológiailag mindenképp így van), de mi van, ha élvezem, és titkolom magam elől (is)?
Egyik alkalommal átadtam a tűimet (mert olyanokat is kaptam, bizony), és a kezelő megkérdezte, hogy „Ezek a Te tűid?”; egy pillanatra leblokkoltam, mert meglepett maga a kérdés is. Egyből eszembe jutottak a Jedik, akiktől csak úgy lehet elvenni a fénykardot, ha megölik Őket (legalábbis Qui-Gon szerint). A tűkkel is ez a helyzet? Valakit megöltem suttyomban, és elvettem az értékes tűit? Vagy valaki kicserélte a tűinket mialatt aludtam, hogy jól kitoljon velem? Te jó ég! Ha így lett volna, Sheldon Cooper öngyilkos lett volna.

Egyébként két kezelőm van: az egyik egy laza, viccelődő, a másik pedig egy nő. Ma a viccelődő kezelt engem, és kezelés előtt megmondta, hogy

KEZELŐ: Reggel én is kipróbáltam egy kezelést...nem kellemes.

ÉN: Akkor miért szúrod belém a tűket? Azt hittem, hogy a kezelés után megváltozott a saját világnézeted, és inkább lelépsz innen.

Végülis persze ugyanúgy lement a kb. 20 perc a tűkkel bennem, mint eddig. Kivette a tűket, én pedig szedelőzködés közben egy pillanatra megtorpanok.

ÉN: Nem vérzik a hátam?

KEZELŐ (megnézi): Egy kicsit...Honnan tudtad? (Úgy kérdi, mintha valami sámán lennék)

„Honnan? Onnan, hogy fáj...Nekem nem szokott.” – gondoltam

ÉN: Csak volt egy fura érzésem...

Különben nem vagyok egy nyafogós ember („crybaby”, ahogy a magyar mondja), olyan, akinek ha fájdalma van, semmihez nincs kedve, csak önsajnálkozni. Amúgy sem kedv kérdése. Az embernek van egy kötelesség tudata. „Nagy erővel nagy felelősség jár.”, mondja Ben bácsi Peternek. Nekem pedig egyértelműen az a képességem, hogy szórakoztassak; tehát kötelességem ezt teljesíteni. Nem fog holmi fájdalom meggátolni.

S most bocsánat, de nincs kedvem többet írni. Fáj a hátam.

Mától ismét F.U.R.A. (Fizetős Utasok Regurális Adaptációja) tag lettem. Nem voltam én bliccelő előtte sem. Sőt! Pár hónapig úgy fizettem az utazásomért Budapesten, hogy nem is kellett volna. Nem tudtam, milyen hatalom volt a birtokomban. Nekem nem mondta el senki, én meg túl okos voltam ahhoz, hogy utánanézzek: 2009 végétől a birtokomban volt egy kártya, amivel ugyan ledegratáltam magam fogyatékossá, de legalább teljesült az álmom, és jogosan voltam ingyenélő.

Ám ez a hatalom 2012 befejeztével véget ért. Mivel már nem számítok „súlyosan fogyatékosnak”, így nem hosszabbíthattam meg, így ma (igazából tegnaptól, de jan. 1-jén nem sok embernek van kedve kimozdulni otthonról) ismét vehettem bérletet. A bérlet vásárlásakor egy meglepő emberi tulajdonságnak lettem tanúja: a beszédem miatt SEM nézett az illető hülyének. Még mosolygott is, sőt, komoly feladatot bízott rám (szólnom kellett később az utánam jövőknek, hogy fáradjanak a másik kasszához, mert bezárt). Komolyan üdítő változatosság volt, mert már hozzászoktam, hogy a fogyasztói társadalom minden nemű eladója nem néz teljesen normálisnak. Jó, tényleg nem vagyok normális, de ehhez a beszédnek semmi köze.

Egyébként az elején zavart, de miután megszoktam, elkezdett szórakoztatni. A beszédemet nyilván könnyebb megérteni, ha az ember megszokja és/vagy több időt tölt velem; tehát logikus, hogy a mindennapi életben azoknak, akiknek csak pár másodpercet/percet kell a társaságomban tölteni, problémájuk van. Pl:

A szituáció: ételrendelésnél kommunikálnom kellett a szállítóval:

(A macska kiszökik a nyitott ajtón)

ÉN: Bocsi, segítenél visszakergetni a macskát?

A SZÁLLÍTÓ: Aha. (marad a helyén – mintha Beckett írta meg volna a cselekményt)

A szituáció: Laptop üzletben táskát vásárolnék:
ÉN: ...Akkor gondolom nem jó mindennapos haasználatra, ugye? Tud olyat mutatni, ami igen?
AZ ELADÓ: Aha. (Nem történik semmi, mondja tovább)

(Okosabban hagytam el az üzletet)

A szituáció: Kéregetés random megállókban

ÉN: Bocsi, nincs nálam (...apró)

KÉREGETŐ: Mi?

ÉN: Nincs nálam.

KÉREGETŐ: Mi?

ÉN (felemelt kézzel): Nincs. (és elballagok)

később máshol, másik kéregetővel:

KÉREGETŐ: Tudna egy kis aprót adni?

ÉN (okulva a korábbiból, rezzenés nélkül): Sorry, I'm not Hungarian.

És így tovább.