Az Ákos Blogja

A macskám ma reggel rakott a táskámba egy tampont. Elsőnek nevetségesnek találtam, de rájöttem ám a szándékára: úgy gondolja, hogy úgy szedek fel egy csajt, hogy annak elfogy a tamponja, és épp kell Neki, nekem pedig van, és adok. Kicsit szokatlan, de én úgyis kicsit szokatlan ember vagyok, úgyhogy végülis normális. A macskám tudja mi jár a fejemben, mint az a következő képből kiderül. 

Valószínűleg kevesen vannak tisztában a ténnyel, hogy a macskák jól tájékozódnak a sötétben. Bár az emberiségbe vetett hitem ennek az ellenkezőjét állította, mégis egy bácsi megcáfolt. Mentem el itthonról, a redőnyök minden ablakon lehúzva, a bácsi meg tudta, hogy van a lakásban egy macska. Ezzel a bácsival az udvaron futottam össze, aki ügyesen észrevette a távozásom, és aggódva megjegyezte (figyelmeztetett?), hogy „A macska sötétben van”. Hú, erre nem is gondoltam, úgyhogy egész nap megnyomta a tudatomat a gondolat, hogy mi lehet a sötétben szegény macskával? Ez a hangulatomra is hatással volt, mert átéreztem a fájdalmát.

A villamoson pedig szemtanúja voltam az emberiség büszkeségének: egy kutyának (már érzem, hogy ez egy állati bejegyzés). A nőktől/lányoktól legtöbbször azt hallom/olvasom, hogy a kanok mennyire nyámnyilák, lehetnének rámenősebbek. Na, a villamoson jelen volt egy egészen szemrevaló tag, és a kutya nem volt rest: egyből elkezdte körbeszaglászni (körbeudvarolni) a csajt. Tehát minden embernek, akinek kevés az önmagában való hite, az ettől a kutyától kérjen tanácsot!

A másik oldal persze azzal a gonddal leplezi a bénaságát gondját, hogy a csajok/nők nem kezdeményeznek. Ezt én a mai napon cáfolhatom. Épp kávéztam egyedül, mikor odajött hozzám egy nő, hogy nem akarok-e kimenni cigizni Vele. Nos, a cím is mutatja, hogy nem vagyok híve a túlzásoknak, tehát pontosan leírom a saját rettentően racionális gondolatomat az üggyel kapcsolatban: szerintem a nő 832 évvel volt idősebb, mint én. Az mellékes, hogy takarítónő a szentem, illetve, hogy nem cigizek. Csak mosolyogtam, és mondtam, hogy „nincs”, és odébb ballagtam. Nem tudtam a kávéra koncentrálni, mert éreztem a tekintetét. A lényeg, hogy a másik nem is kezdeményez, úgyhogy csak tessék megnyugodni!

Végezetül olyat írok, ami számomra nagy öröm: végre találtunk egy gyógyszert, ami nagy-nagy mértékben lecsökkentette (szinte megszüntette) azt a remegést, ami évek óta megkeserítette az életemet. Emiatt sokkal emberebbnek érzem magam, sőt, az emberiség nyert egy Csekő Ákost. Apró mellékzöngéje a dolognak, hogy nem ihatok alkoholt; tehát aki úgy akar felszedni, hogy meghív egy korsó sörre, Őt sajnos vissza fogom utasítani.

Az utóbbi napokban rettentő kreatív napjaimat élem, nem tudom, miért, de pl. teljesen szívesen tanulok másoknak unalmas dolgokat, illetve elkezdtem a második könyvem vázlatát (mikor még az első is kiadónál van bent – na ezt nevezem én lelkesedésnek!); így nem meglepő, hogy a blogba is írok eléggé hosszú idő után. De témát szolgáltatott ez a nem túl szívderítő idő: mivel volt egy fölös órám az utolsó előadás és egy másik program között, gondoltam, betérek az egyetem büféjébe. Általában 1-2 üres helyet mindig találok, de nem ám ebben az időben! Ebben az időben úgy tűnik mindenki éhes lesz, és az ajtón túl volt a sor vége. Úgyhogy inkább nem álltam be, persze lehet, hogy a meleg és száraz hely vonzott oda sokakat, de a büfével szemben van az egyetem egyik könyvtára, és ott még pénzt se kell költeni. Bár vélhetően a kaja vonzóbb elfoglaltságot nyújt, mint a könyvek. A lényeg, hogy betértem egy közeli gyors étterembe, minthogy haza nem volt idő menni, a gyomromba meg valami élelmiszer kellett (az anti-gyorséttermi emberek most kommentálhatják, hogy a gyorséttermek kínálata nem nevezhető élelmiszernek, de nem ez a lényeg). Ott is sokan voltak, tehát ez a kapcsolat idő és kaja között nem csak az egyetemistákra jellemző. A rendelésem után egyetlen szabad helyet találtam, ami az elhelyezkedése miatt volt szabad, hiszen elég közel van az ajtóhoz, és azt gyakran nyitogatják, és a levegő nem túl meleg. Én mégis leültem,

a, vagy mert kemény és férfias vagyok,

b, vagy mert nagyon kényelmes a hátsófelem (mindenki kedvére választhat)

Magányos étkezés közben eszembe jutott egy szitkomos über-poén a szemüvegemre nézve: nekem távolba látó szemüvegem van, ami nélkül a tőlem kb. 5-6 méternél nagyobb távolságra levő dolgok precizitása tabu. Persze a körvonalakat, meg mindent látok (tehát nem vagyok veszélynek kitéve az utcán nélküle), de pl. az írást, arcvonásokat nem. Ami többek között pl. szemezés esetén érdekes; simán elképzeltem, hogy épp nincs rajtam, de szembe közelít egy nem csúnyának tűnő lány, aki nem tudja, hogy szemüveg nélkül nem látok távolra tisztán, így a hunyorítást egy tapasztalatlan szemezés-kezdeménynek veszi. Majd odamegyek:

ÉN: Bocsi, most engem nézel?
CSAJ: Igen, tudniillik most szemezünk.
ÉN: Ja, értem! Bocsánat!
Majd visszamegyek kb. 10 méter távolságra, és szemezünk.

Ez leírva nem túl mókás, de szerintem rendesen megcsinálva, vizuálisan förtelmesen vicces lenne. Jó, az 1/1-et csak demonstrációnak használtam, de persze bárki lehet. Lehet, hogy csak az unalom miatt találtam viccesnek, de szerintem jópofa. Ha valaki idetéved, és véletlenül van egy szitkomos über-poénja, amit még szívesen le is írna kommentben, szerintem senki nem fog haragudni, ha megteszi!

Miért? Miért érzik úgy sokan, hogy evés közben kommunikálni kell? Most megkaphatom az „antiszociális” jelzőt, de én evés közben enni szeretek. Valahogy nem érzem úgy, hogy koncentrálni akarok a beszéd produkálására, mikor tele van az arcom. Nem csak azért, mert nem etikus, hiszen ez nem mindenkit érdekel, hanem mert egyszerűen nehéz; és persze, ha nem beszélek evés közben, én vagyok a bunkó. A nagy különbség az az, hogy én evés nélkül is sokat beszélek, de pl. mások (akiket nem nevezek meg) nem, tehát vélhetően így akarják letudni, hogy egyébként meg nem különösebben törődnek velem. A probléma az, hogy az esetemben zsákutcába érnek, mert mint írtam, ilyenkor én a gyomromra gondolok, nem a kommunikáció hiányára. Ha kommunikálni akarnak, ne az evést válasszák. Csak ugye ezzel én vagyok a bunkó.

Egyébként az evés és a beszéd témája tavaly megihletett, és unalmamban sorokat írtam (ez számomra azért érdekes, mert én alapból dalszövegekben utazom, de most mit csináljak, ha kikívánkoznak az ötleteim?):

Csend-elmélet

A reggelizőasztalnál egy gondolatot emésztettem
– Miután a szobámat természetesen szépen rendbe tettem –:

Mazochizmus-e, ha valaki szívében a csend szeretete dobog,
Ám ahhoz, hogy ezt közölje, szükségképpen a szájszerve mozog?

Viszont ezzel a tettével megtagadja magától,

Hogy végre egyszer igyon az általa kreált örömforrásból.

Csak annyit kéne tennie, hogy ne kísérje hang,

Azt a sok „Jaj!”-t, ami a fejében nem pang;

De nem! Továbbra is ő a beszélő, én meg a hallgató,

Mert én tudom: mi értéke van annak, ha nincs kommunikáció.

Csendet prédikál, de beszélgetést kíván:

Az ilyen ember az, akitől felfordulok, nyilván!

De ő – mint rajtam a szúnyog –, csak egy a sok közül,

Hiszen a legtöbb ember általában a szomorúságnak örül;

Ezt persze tagadják, de ne mondja nekem senki,

Hogy azért akarnak rosszat, mert szeretnek jól lenni!

„Ha nekem rossz, másnak is legyen az!” mondják,

De belegondolnak, hova jutnánk, ha valóban így akarnák?

Kicsit megingott az amúgy sem túl pozitív világképem, mikor egy idősebb (de még nem öreg!) bácsit láttam tanácstalanul állni egy buszmegállóban. Bár én teljesen megértem, hogy a világunk felgyorsult, és nagyszerűbbnél nagyszerűbb futurisztikus találmányok születnek, amik az Ő gyermekkorában nem voltak. Ilyen például az ajtónyitó. Bár Magyarországon nem annyira régen terjedt el, mégse gondolom egy bonyolult szerkezetnek. (Egyébként az én kiskoromban sem volt, zárójel bezárva) Én a buszon ültem, és az ablakból láttam, hogy az első ajtón egy fiatal pár felszállt. A második ajtónál pedig ott ez a bácsi, nézelődik az ajtó körül, de csak nem nyílt ki. Ránézett a sofőrre a visszapillantóban, hogy most mit tegyen? Tanácstalan volt, míg a sofőr szíve végül megesett rajta, és kinyitotta. Nem, az ajtókon nem voltak jelző emblémák (felszállás csak az első ajtón). Az ember egyébként intelligensnek is nézett ki, szóval nem teljesen értettem a problémáját.

Nekem viszont megint csak eszembe jutott, hogy az öregebbek és a fiatalok között mennyi ellentét van. Ez nem is lenne baj, a baj ott kezdődik, hogy az érintettek ezt ki is mondják. Hétvégén meghallgattam mostohatestvérem éneklését, ahova kötelességem menni, mert ott sok családi és egyéb ismerős van; az, hogy nem az én ismerőseim, úgy tűnik, mindegy. Az is, hogy egyébként nem a komolyzene világában élek (azt, hogy 8,5 éve gitározok már a felfogás határait súrolja). Az is, hogy egyébként sokkal fiatalabb vagyok, mint a többség, és nem sok a közös témánk, így nem annyira élvezem az estét. Mindegy, mennem kellett. Félreértések elkerülése végett, én elismerem, hogy tehetséges, és jó hangja van (nyilván nem véletlenül van Svájcban X éve); amivel nem teljesen értek egyet, az a felhajtás, amit mások csinálnak (még csak nem is Ő kezdeményezi). Néha elgondolkozok magamban, hogy mi lenne, ha ez a társaság egy rockoncertemre jönne majd, aztán rájövök, hogy vélhetően olyan kényelmetlenül éreznék magukat, mint én abban a kápolnában. Csak persze az már fontos lenne, nem úgy, mint az én érzéseim.

A két dolog ott függ össze, hogy az ajtónyitó esetében egy idősebb ember tétlenkedett, a második esetben meg én voltam kényelmetlen helyzetben. Rengeteg olyan eset van, mikor vagy az idősebbek, vagy a fiatalabbak a másik „tábort” minősítik. De ahelyett, hogy mindenki csak beszélne, inkább megérteni, vagy segíteni kéne a másiknak. Sokkal könnyebb lenne az élet, és nem értem, hogy egy csomóan csak „szenvednek” – akár jogosan, akár nem –, de miért nem akarnak legalább egy kicsit könnyíteni az életükön?

Pár napja az ajtómra költözött egy szöcske. Ennek ellenére nem zavart, pedig valahányszor bezártam az ajtót, mást is láttam magamon kívül. Elneveztem Lajosnak, mert a nővérem macskáját így hívják, és mióta elköltöztem, Lajos is megszűnt nekem. Ám ez a szöcske napok óta ott volt, így volt egy saját Lajosom. Mialatt ezt írom, rájöttem, hogy nővéremnek mennyivel jobb Lajost megemlíteni, mint nekem. Mivel nővérem nő. Na mindegy, leakartam fényképezni, hogy lássátok, mennyire vidám arca volt. Látszott rajta, hogy boldog, én meg ki vagyok, hogy mások boldogságába szóljak bele?

Aznap szóltam Iminek, hogy nem megyek órára (nem a szöcske miatt)

ÉN (telefonon): Szervusz Imi bácsi! Ma nem fogok órára menni, méghozzá azért nem egészen pontosan, mert nem.

IMI: Ez viszont egy nyomós és teljesen elfogadható érv.

ÉN: Igen, reméltem, hogy te megértesz!

IMI: Teljesen!

Az ok igazából az volt, hogy a kislemezünk elkészítéséhez le kellett csekkolnom a basszusgitárosunkat; utána pedig moziba kellett mennem, hogy szórakozzak. Pfej!

Bánatomra az Acélembert néztük meg és nem a Man of Steel-t. Mivel bennevolt a kis Kal-el, így számomra teljesen mást jelentett az a képzavar, amit később a boltban tapasztaltam. Nem tudom, mit keresett egy szappan az energiaitalok között, de aztán eszembe jutott, hogy vélhetően egy hatalmas átverés, hogy S-man a Krypton bolygóról származik, mert nem, hanem nyilván kiskorában egy taurinnal töltött babaszappannal mosdatták; a bőre egyszerűen felszívta az energiát és voila!

Majd mikor jöttem haza, szomorúan láttam, hogy a szöcske eltűnt! Én nem tudom, miért utált meg hirtelen. Nem volt viszonyom másik szöcskével, és a ház sarkában tanyázó pókok sem adnak okot félelemre.

„Nekem nincs problémám! Soha nem is volt!”

Így problémázott előttem egy nő nagy hangon, magában az utcán. Én személy szerint örültem, hogy ezt letisztázta, mert már-már azt kezdtem gondolni, hogy egy magában beszélő nőnek problémája van. Ám Neki nem! Soha nem is volt! Az viszont meglepett, hogy mikor bement a házába, szintén magában kijelentette, hogy „Rohadt szemét!”. Méghozzá az lepett meg, hogy még nem is beszélt velem, és nem nekem címezte, de mégis egyből rátapintott a lényegemre.

                Majd a metrón haladtam egy megállót, és mivel az utazás közben nem óhajtottam szemkontaktust létesíteni senkivel, valami bitang érdekes dolgot kerestem az ajtónál. Ekkor megakadt a szemem a kocsi számán: „02”. Így a Keletiig ezzel foglalkoztam, mert a „02” az egy érdekes szám. Egyrészt nagyobb, mint a „01”, másrészt kisebb, mint a „03”. Sőt, ha ez még valakinek nem lenne elég, osztható a szám „02”-vel. Azért ez okot ad gondolkodásra, amivel pont elvan az ember a Blaha és a Keleti között.

         Tudom én, hogy ez nem egy profi munka, mivel nem is ez a célom, és nem tervezek vele komolyan foglalkozni. Azért csináltam, mert egy rokonomnak megmutattam volna, hogy milyen verseket veszünk. Ám ezek természetesen angolok, és ő nem tud angolul. Beírtam a Google-be ezt a verset, de magyarul nem találtam. Gondoltam, miért ne, majd lefordítom. Csak úgy, szórakozásból, és ezt a célt, remélem, elértem.

Jonathan Swift

Egy városi zápor leírása

 A Description of a City Shower

Figyelmes alakok tán látják a jövőt

(Biztos igazzal) jelentik az esőt:

A gondos macska behúzza a karmát

És nem kergeti tovább a farkát.

Éjjel hazaérve Téged a csap

Kétszeres bűze vadul orron csap.

Ha bölcs leszel, ne menj ki a házból;

Egy borért egy kocsi túl sokat számol.

A záport a magjaid is megérzik,

És a gyomrod riadtan éhezik.

A szomszéd Dulman egy kávéházban lézeng;

A lépéről és az esőről mereng.

                Délről, mintha szárnyakkal repdesne,

Sötét felhő jön, ami leesne.

Több nedvet szívott, mint amit kéne,

Iszákos módján a földre téve.

Fürge Susan a göncét menti meg

Gyorsan, mielőtt az eső csepereg

Mintha egy lotyó kezelésbe venne,

Aki munka nélkül tisztább lenne:

Repülsz Istenekkel; forogsz, ennyi

A nő pedig csak mondja, hogy mennyi.

Nincs tisztaság, csak egyenlőtlen harc,

De a szél segítségével szebb az arc,

Mely fúj, és benne erőszakos kéj,

Olyan ez, mint mikor leszáll az éj.

Ah! Hol lel a költő segítséget,

Ha átvette már a nedvességet?

A mocsok átjárta a kabátját,

És érzi az eső kavarását.

                Már annyira zuhog, hogy az káros,

Az ég elől menekül a város.

A hölgyek a boltokba repkednek,

De végül persze semmit nem vesznek.

A jogász a csatornába bújik,

Jogosan hiszi, hogy majd elmúlik.

A helyi varrónő gyorsan elfut,

Mert a ruhája szakadt sorsra jut.

Sok különböző ember egyfelé tart,

A bajban egymásnak nyújtják a kart.

A politikus sem másnak mutat:

Féltve fogják a parókájukat.

Egy nő pedig csak magában morog,

Mert az eső felette ott kopog,

Az ereszről jön a hangos lárma,

Vásárolna pedig akár már ma.

Tehát mikor Tróját érte a csel,

A görögöket a ’ló rejte el.

(Aztán ők úgy, mint a mai emberek,

Végül hasznát vették minden cselnek)

Laokoón jött a fegyverében,

Minden hős reszketett félelmében.

                Végül minden házból ömlik a víz,

Ezzel igazán megnőtt a belvíz;

Szagról, és mocsokról ismerhető:

Az adott folyó mely utcából jő.

Már mindenfelől jön az áradat,

És minden faluból jön pár adat.

Majd egy ponton az egész összeért,

Közös erővel zúdult le ezért.

Mindenki látta a hentes dolgát,

Akár az állatok kivert fogát,

Halottakat nem tart semmilyen gát.

Nagy naivan gondoltam a mai mazochizmusra viszek könyvet – szerintem olvasni (a korábbi bejegyzésekben említett kezelő hapi nagylelkűen ki szokott menni, és olyankor 15-20 percig ülök a saját társaságommal). Jó könyv, tehát nem azért hagytam abba 2 perc után, mert unalmas. Mikor a hapek visszajött, meglátta a könyvet a lábam mellett, és kérdezte: „Ki is olvastad?” „Neeem, meg jó könyv, csak meglepő módon furcsa úgy olvasni, hogy közbe remegek.” Kezébe veszi a könyvet (Brave New World), lapozgatja, majd megjegyzi: „Te, ebben idegenszavak is vannak!”, mire én: „Sőt, az egész nem magyar, szerintem engem átvertek.” Majd visszatérve az előző témához jön a nag ötlettel: „Szerintem kéne venned egy olvasóállványt!” „Ha arra lenne pénzem, akkor már nem hülyeskednék állvánnyal, olyan embert bérelnék, aki fel is olvas nekem.”

Valaki?