Miért? Miért érzik úgy sokan, hogy evés közben kommunikálni kell? Most megkaphatom az „antiszociális” jelzőt, de én evés közben enni szeretek. Valahogy nem érzem úgy, hogy koncentrálni akarok a beszéd produkálására, mikor tele van az arcom. Nem csak azért, mert nem etikus, hiszen ez nem mindenkit érdekel, hanem mert egyszerűen nehéz; és persze, ha nem beszélek evés közben, én vagyok a bunkó. A nagy különbség az az, hogy én evés nélkül is sokat beszélek, de pl. mások (akiket nem nevezek meg) nem, tehát vélhetően így akarják letudni, hogy egyébként meg nem különösebben törődnek velem. A probléma az, hogy az esetemben zsákutcába érnek, mert mint írtam, ilyenkor én a gyomromra gondolok, nem a kommunikáció hiányára. Ha kommunikálni akarnak, ne az evést válasszák. Csak ugye ezzel én vagyok a bunkó.
Egyébként az evés és a beszéd témája tavaly megihletett, és unalmamban sorokat írtam (ez számomra azért érdekes, mert én alapból dalszövegekben utazom, de most mit csináljak, ha kikívánkoznak az ötleteim?):
Csend-elmélet
A reggelizőasztalnál egy gondolatot emésztettem
– Miután a szobámat természetesen szépen rendbe tettem –:
Mazochizmus-e, ha valaki szívében a csend szeretete dobog,
Ám ahhoz, hogy ezt közölje, szükségképpen a szájszerve mozog?
Viszont ezzel a tettével megtagadja magától,
Hogy végre egyszer igyon az általa kreált örömforrásból.
Csak annyit kéne tennie, hogy ne kísérje hang,
Azt a sok „Jaj!”-t, ami a fejében nem pang;
De nem! Továbbra is ő a beszélő, én meg a hallgató,
Mert én tudom: mi értéke van annak, ha nincs kommunikáció.
Csendet prédikál, de beszélgetést kíván:
Az ilyen ember az, akitől felfordulok, nyilván!
De ő – mint rajtam a szúnyog –, csak egy a sok közül,
Hiszen a legtöbb ember általában a szomorúságnak örül;
Ezt persze tagadják, de ne mondja nekem senki,
Hogy azért akarnak rosszat, mert szeretnek jól lenni!
„Ha nekem rossz, másnak is legyen az!” mondják,
De belegondolnak, hova jutnánk, ha valóban így akarnák?
Valakiket érdekel