Azt senki nem állíthatja rólam, hogy mindig hallgatózom a buszon, főleg, ha nem veszi túl szigorúan azt az illető, hogy az esetek többségében teszem ezt. Egy nő viszont olyan hangerővel társalgott a telefonjával, amit talán úgy lehetne elképzelni, mintha egy 35-ös maximum hangerővel rendelkező TV-n 36-tal néznénk a műsort. Persze, mint az már kiderült rólam, próbáltam nem figyelni, de ez nem egy nehéz feladat volt, hanem lehetetlen. Ezek a mondatok adtak okot arra, hogy írjak: „A megállóban? De érdekes vagy! Nem látlak.”
Tehát felejtsek el mindent, amit eddig a pillanatig hittem, mert úgy tűnik, a mai felfogás szerint akkor érdekes valaki, ha nem látják. Ebből az következik, hogy felejtsem el a zenészi ambícióimat, illetve ne reménykedjek abban, mennyire rájönnek majd az emberek arra, hogy örömüket lelik a könyvem olvasásában; ha érdekes akarok lenni, egyszerűen ne lássanak. Eszembe se jusson, hogy valakinek – egy ismerősöm szavaival élve – „túl szép a pofija ahhoz, hogy sokáig ne mozduljon ki.” (Jaj, ezért én súlyos összegeket fizethetek!), sokkal érdekesebb ezek szerint, ha nem látnak.
Én meg eddig tévesen azt feltételeztem, hogy a személyisége tehet valakit érdekessé, de nem, elég, ha nem látják. Tehát, ha valaki nem bírja a pofázmányom, és mellőzni kívánja a kommunikációt, az az ember nem ellenszenvesen viselkedik, hanem érdekesnek talál. Ez számomra egy meglepő újdonság, de a világ gondolkodása változik, és nem mondhatják rólam azt sem, hogy nem vagyok flexibilis. Máris két dolgot megtudhattak rólam azok, akik ezt elolvassák: nem hallgatózom, és nem vagyok nem flexibilis.
Illetve csak azért vagyok sokat itthon, mert elhiszem, hogy egyszer érdekes lehetek. Bár eddig teljesen mást hittem erről a helyzetről, de mindenképp megnyugtat. Így megköszönöm a lehetőséget mindenkinek, akik az utastársaikat zavarva nem félnek kitárgyalni az életüket a másikkal!
Valakiket érdekel