Az utóbbi napokban rettentő kreatív napjaimat élem, nem tudom, miért, de pl. teljesen szívesen tanulok másoknak unalmas dolgokat, illetve elkezdtem a második könyvem vázlatát (mikor még az első is kiadónál van bent – na ezt nevezem én lelkesedésnek!); így nem meglepő, hogy a blogba is írok eléggé hosszú idő után. De témát szolgáltatott ez a nem túl szívderítő idő: mivel volt egy fölös órám az utolsó előadás és egy másik program között, gondoltam, betérek az egyetem büféjébe. Általában 1-2 üres helyet mindig találok, de nem ám ebben az időben! Ebben az időben úgy tűnik mindenki éhes lesz, és az ajtón túl volt a sor vége. Úgyhogy inkább nem álltam be, persze lehet, hogy a meleg és száraz hely vonzott oda sokakat, de a büfével szemben van az egyetem egyik könyvtára, és ott még pénzt se kell költeni. Bár vélhetően a kaja vonzóbb elfoglaltságot nyújt, mint a könyvek. A lényeg, hogy betértem egy közeli gyors étterembe, minthogy haza nem volt idő menni, a gyomromba meg valami élelmiszer kellett (az anti-gyorséttermi emberek most kommentálhatják, hogy a gyorséttermek kínálata nem nevezhető élelmiszernek, de nem ez a lényeg). Ott is sokan voltak, tehát ez a kapcsolat idő és kaja között nem csak az egyetemistákra jellemző. A rendelésem után egyetlen szabad helyet találtam, ami az elhelyezkedése miatt volt szabad, hiszen elég közel van az ajtóhoz, és azt gyakran nyitogatják, és a levegő nem túl meleg. Én mégis leültem,
a, vagy mert kemény és férfias vagyok,
b, vagy mert nagyon kényelmes a hátsófelem (mindenki kedvére választhat)
Magányos étkezés közben eszembe jutott egy szitkomos über-poén a szemüvegemre nézve: nekem távolba látó szemüvegem van, ami nélkül a tőlem kb. 5-6 méternél nagyobb távolságra levő dolgok precizitása tabu. Persze a körvonalakat, meg mindent látok (tehát nem vagyok veszélynek kitéve az utcán nélküle), de pl. az írást, arcvonásokat nem. Ami többek között pl. szemezés esetén érdekes; simán elképzeltem, hogy épp nincs rajtam, de szembe közelít egy nem csúnyának tűnő lány, aki nem tudja, hogy szemüveg nélkül nem látok távolra tisztán, így a hunyorítást egy tapasztalatlan szemezés-kezdeménynek veszi. Majd odamegyek:
ÉN: Bocsi, most engem nézel?
CSAJ: Igen, tudniillik most szemezünk.
ÉN: Ja, értem! Bocsánat!
Majd visszamegyek kb. 10 méter távolságra, és szemezünk.
Ez leírva nem túl mókás, de szerintem rendesen megcsinálva, vizuálisan förtelmesen vicces lenne. Jó, az 1/1-et csak demonstrációnak használtam, de persze bárki lehet. Lehet, hogy csak az unalom miatt találtam viccesnek, de szerintem jópofa. Ha valaki idetéved, és véletlenül van egy szitkomos über-poénja, amit még szívesen le is írna kommentben, szerintem senki nem fog haragudni, ha megteszi!
Valakiket érdekel